egy mozgalmas hétvége a KTM Erste Leasing csapatánál egy hazai és egy külföldi győzelemmel...

Május első hétvégéje meglehetősen sűrűre sikeredett, ugyanis egyszerre három helyszínen is helyt kellett állni. A „sógori” vendégszeretetet élvezve a soproni alakulat két részre bomlott. Néhányan a már szintén hagyományos május eleji Fertő tó körön országútiztak egy negyvenes átlagot, mások pedig inkább a ki a természetbe elvet vallva mtb versenyen vettek részt Ausztriában. Az ajkai és a pesti légió pedig a Buda Maratont célozta meg, mely egy kis esővel fűszerezve már egész komoly kihívásnak ígérkezett. Elsőként jöjjön erről egy kis beszámoló. Legutóbb a szlovákgyarmati XCO-nál Gergővel szakértettünk egy kis vázgeometriát a Score bringámon. Ennek eredményeképpen végeztem egy kis finomhangolást a nyergen és a kormányon, így a technikai tuning is megvolt másnapra a már szokásos hármashatárhegyi reptéren megrendezett Buda maratonra.

Előző este már volt némi zápor, de ez még belefér, gondoltam, de óvatosságból fennhagytam a Rocket Ron gumikat. Később kiderült, nagyon helyesen tettem. A már említett több helyszín miatt a szokásos arcok most nem jöttek a csapatból, de helyettük itt volt KeZso különítménye, Kati, Imi, és Zsolti, Pestről pedig Fehér Csabi. A szemerkélő eső ellenére rengetegen voltak, köszönhetően a sokféle sporteseménynek, egy komplett majálist építettek fel a szervezők. Kicsit érdekes volt látni a sok kanyart kiszalagozva a reptér közepén, gondolkodtam is rajta, hány esés lesz itt a vizes füvön, de – mint az később kiderült - futóknak lett kijelölve, a bringások a szélén mentek. A rajt a szokásos 200 méter szélességben, a favoritokkal az elején. Jól meghúzták rögtön, Imivel próbáltuk a tempót felvenni, aztán együtt mentünk egészen addig, míg nyomott egy piruettet a füvön (ő nem cserélte le a gumikat…), aztán már nem láttam.

Az elején a szokásos torlódás, az első lefelén szintén, szóltam is párszor a srácoknak, hogy sok a fék, meg mindjárt alszom, de aztán 5 km után beindult a gépezet. Meg is lepődtem, hogy ilyen hamar, de valószínű a helyszínre való kitekerés jó volt bemelegítésnek. Innen folyamatosan előztem, Dósa Eszter is „megvolt” már a 9. km-nél, tavaly ez csak a cél előtt sikerült, de mivel Gergő kiadta parancsba, így nyomni kellett! Jó erőben éreztem magam, az első körről is egész jól fordultam és még ezután is sikerült előzgetnem, azonban már jóval kevesebbet, mert kezdtem felérni az azonos erejű pilótákhoz. Volt némi deja vu-m is, mivel megint B.Bálinttal meccseltünk, mint Szlovákgyarmaton, csak most jobban kijöttek a különbségek a két bringa és pilóta között. Lefelé ellentmondást nem tűrően eresztettem a gépet, nagyon nem is érzékeltem az esőt az erdőben, egyszerűen csak működött minden, a gumik tapadtak én meg keveset fékeztem. Aztán az emelkedőn rendre megérkezett Bálint és ezt egészen a célig játszottuk, de ott már elfogyott az erő és a km, ami most sem volt 40, csak 35. De ezen már meg sem lepődünk ugyebár. Nyolcadik lettem M1-ben. Ez a kis kilengés - mint utólag kiderült az eredménylistából - két helyezésembe került, de sebaj, még csak május eleje van… lehet még innen gyorsulni…

Csaba szintén két körön kicsit hátrébb, de még az elején végzett. Az egykörösök közül Kati megnyerte kategóriáját, Imi negyedik lett M2-ben, Zsolti pedig tisztes helytállással az erős középmezőnybe hozta be a technikát, gratula nekik! Az igazság az, hogy így, kicsit „sárosan” (bár mindenki tudja, hogy ez nagyon csekély sármennyiség volt egy-egy tavalyi maratonhoz képest) sokkal jobban tetszett a pálya, mert rövidsége miatt ez volt benne az a plusz, amiért érdemes volt eljönni. Mondjuk a végén a vacogós hazatekerés már annyira nem hiányzott, de így legalább megvolt a kb. 80km, ami már majdnem egy hosszabb távnak mondható. Jó kis edzőverseny egy kis esővel, kezdőknek komoly kihívásokkal és szép eredményekkel! Hajrá! KakLac

St. Veit an der Gölsen Igazság szerint én lélekben mindvégig úgy készültem, hogy a nálam már hagyományosnak mondható május 1-jei szeánszon, a Buda Maratonon veszek részt, hiszen talán 3 éve mindig itt kezdődik a maratonszezon. Később gondolkodóba estem, hogy ugyan már a nevezési díjam is ki van fizetve, de most olyan messze van ez a HHH, és különben is találtam egy osztrák maratont itt a közelben, de új nevezés-felelősünk keményen leszidott, hogy a nevezés szent és változtathatatlan. Hét elején még az időjósok is kétségbe ejtettek, mivel esőt jósoltak a verseny napjára, így aztán szomorúan vettem tudomásul, hogy egy saras maratonnal kezdem az évet gyönyörűségesen új bringámmal.

Aztán a szerencse reám mosolygott (gondoltam én, akkor :-) ), mert Zentai Tomi unokatesója eladó nevezést keresett a Buda Maratonra, Gergő pedig engedékeny kedvében mégis felajánlotta, hogy adjam át nyugodtan. Így aztán a verseny előtt két nappal eldőlt, hogy akkor irány Ausztria, kipróbáljuk a TREK Mountainbike Challenge első állomását, amit St. Veit an der Gölsen-ben rendeznek. A meghirdetett adatok alapján két választható táv volt, a 30 km-es 980 méter szintkülönbséget tartalmazó Small és a Classic, amely a Small távot fedte le kétszeres mennyiségben. Előnevezést már lekéstük, de még szombaton rábeszéltem Zentai Tomit is, hogy ha már unokatesóját felajánlottuk az esőisteneknek, akkor tartson velünk Ő is! Nem kellett sokat győzködni, sőt még szállítóeszközt is ajánlott fel, amiben hárman elférünk, jippi…akkor másnap reggel találkozó a KTM főhadiszállás előtt 6.45-kor, Tomi érkezik autóval, s mehetünk. Másnap reggel persze Tomi nem érkezett időben, de előzetes értesülések alapján ezzel azért számoltunk kicsit. Annál nagyobb volt a döbbenet, amikor a beígért autó helyett, nyakában 3 darab pótkülsővel kerékpáron érkezett…hamar tisztázódott, hogy ijedelemre semmi ok, még felvételezi az autót, aztán mehetünk. 3 bringa be az autóba, 1,5 óra utazás és már meg is érkeztünk a picinyke faluba, St.- Veit an der Gölsen-be. A rajt-cél területet nem volt nehéz megtalálni, mert azt hiszem a falu lakossága nem volt akkora, mint amennyi bringás gyülekezett a főtéren. Helyszíni nevezés kipipálva, Tomi a rövidebb távot választotta, mi Gergővel a 2 kört vállaltuk be. Maradt 1,5 óra rajtig, gyors átöltözés, útravaló „segélycsomagok” bekészítése. Az nem egészen volt világos számomra, hogy frissítés lesz-e a versenyen, de a nevezési csomagból ítélve úgy gondolták, hogy mindenki vigyen magával, amennyit jónak lát, volt benne energia szelet, jó pár gél, kis üveges méz, illetve mindenféle sajtó. A sajtót és a mézet mellőztem az útra, de a többiből felpakoltam magam, főleg, hogy általam egyébként is előnyben részesített High5 termékekből állt. Utólag is jó ötletnek bizonyult, mert csak egy frissítő volt úgy 15 km tájékán, s mindösszesen banánt és izot adtak, bár őszintén szólva nem is kellett más. Öltözködés közben szomorúan állapítottuk meg, hogy azért itt is gyülekeznek a felhők az égen, és pár csepp eső is esett, de aztán a rajtig maradt a ború, semmi eső. Megnéztük merre indul a verseny, így legalább tudtuk, hogy helyes kis aszfaltos mászással kezdődik a pálya. Rajt előtt 10 perccel megközelítettük a kordont, akkor már hosszasan kígyózott a sor a rajtkaputól a falucska utcáján. És láss csodát, az osztrák sporttársak nem méltatlankodtak, hanem segítőkészen beemelték bringáinkat a kordonon belülre, így pár pillanat alatt tudatosult, hogy sikerült az első szekcióba állnunk, hajjaj, azért én nem ide tippeltem magam a kiírt időeredmény alapján, de sebaj, legalább nem tipornak el rögtön az elején. Nagytányér, lelockolás, visszaszámlálás és már indul is a mezőny, persze az eleje már nem is látszik, amikor én az első kanyarban az igazi kaptatóhoz érek, de nem kell kapkodni, úgy láttam lesz pár emelkedő. Azért az elején küzdök, próbálok leelőzni pár lányt, akiket előttem megpillantok, ha már versenyen vagyunk, de aztán már csak arra tudok figyelni, hogy valakinek a bringája iszonyatosan nyikorog előttem. Megelőzöm, próbálok gyorsítani, mert ez kinyír idegileg, de csak nem adja fel.

Oldalra pillantok, egy fiú ül a gyönyörű Trek bringáján, ami annyira nyikorog, hogy valami észveszejtő, de szemlátomást őt nem zavarja, tehát direkt az ellenség fárasztására nem javította meg, gondolom én. Tény, ami tény, legalább az első két emelkedőig nem tudok tőle annyira eltávolodni, hogy ne halljam, kezdem feladni fejben, de aztán eszembe jut Spori mondása, miszerint soha ne hagyjam, hogy mindenféle kis zajok idegesítsenek. Próbálok lemenni alfába és közben küzdeni, de hát kész vagyok tőle, így aztán némi fogcsikorgatás és gyorsítok, szerencsére sikerül lehagynom, s nem hallom többet. Közben konstatálom, hogy a „helyes kis emelkedők” előrevetítése kissé eufemisztikus volt részemről, némelyik akár cross country pályán is megállná a helyét, persze közben az osztrák pályákról már ismert sotteres lefelék sem maradhatnak el, de van néhány egynyomos kis ösvény is az erdőben. 40 perc tájékán már kezd kirajzolódni a csapat, akikkel együtt haladunk, mondhatni már itthoni maratonokon is megszokott forgatókönyv szerint, felfelé leelőzök pár fiút, akik a sotteren lefelé elszáguldanak mellettem, a harmadik emelkedőn már mosolygunk egymásra páran :-) Valahol a pálya fele előtt egy hosszabb betonos egyenes, ahova szinte egyedül érkezem, de pár pillanat alatt érzem, hogy hátul jön valaki, hátranézek, hát egy hosszabb sor kígyózik mögöttem, persze csupa fiú. Kicsit hülyén nézek, ez most komoly? Én fogom a szelet nekik az iszonyatos kigyúrt vállaimmal? Aztán cuki kis bácsi hirtelen elém vág, s hősisen vezeti a sort, persze senki nem akarja leváltani. Egyszer csak egy magas fiú kivág a sorból, s próbál megszökni, gondolom követem, megyek utána s hamar otthagyjuk a többieket, persze majd belehalok. Azért egy kis elégtételt érzek, amikor magam elé képzelem az arcukat! Remélem hülyén néztek, amikor hirtelen elspuriztam előlük. Próbálom magam elé képzelni, milyen volt a szinttérkép, de nem sikerül, így beletörődök, hogy majd második körre okosabb leszek.

Jön egy betonos szerpentin felfelé, akkor már kicsit fáradtnak érzem magam, de a hangos szurkolás felvisz a tetejére, gondolom én, de hát folytatódik a mászás, csak éppen az erdőben, jó kis köves és gyökeres úton. Innen hosszabb száguldás lefelé, és amikor már azt hiszem, hogy nemsokára visszaérünk a célba, akkor még megmászatnak egy kisebb hegyet, ami egyáltalán nem esik jól. Reménykedem, hogy talán itt sem mérik pontosan a távot meg a szintet sem, és akkor nem is kell majd 60 km-t mennem, de a célba megállapítom, hogy egészen pontosan 30 km-nél tartok és jön a következő kör. Hát valahogy nem őszinte a mosolyom, elkezdenek fáradni a lábaim, az első emelkedőn pedig elkezd csepegni az eső, majd néhány pillanat alatt úgy szakad, hogy az úton folyik szemben az áradat. Beérek a fák alá, itt pár percig még ad némi enyhülést a lombkorona, de annyira rákezd, hogy már ez sem véd. Körülnézek, mindenütt iszonyú fekete felhők, nem túl bíztató, belenyugszom, hogy a második kört esőben teszem meg. 20 perc után eláll, csodásan párás az erdő mindenfelé, szerencsére nem fázom, így nem vagyok túl nyűgös, bár a lábaim továbbra sem érzik topon magukat. Megiszok egy magnéziumot, mert most már valahogy a görcs határán tekerek többször is, de nem segít, így az emelkedőket kicsit pörgetősebbre veszem. Szerencsére azért leszállnom nem kell, feltekerek mindenhol a második körben is! A szurkolók megijedtek az esőtől, már csak egy kis falusi kocsma előtt áll a korábbi lelkes tömeg, akik síppal-dobbal bíztatják a bringásokat töretlenül, ettől vigyorgok is, ad egy kis plusz energiát. Közben esik, néha eláll, de inkább már szakadó esőben és többnyire magányosan teszem meg a második kört, az előző körben megszokott arcok a rövidebb távot választották, így megússzák az esőt és a sarat. A második körben az erdei szakaszok már nagyon sárosak, csúsznak is, lenézek szegény bringámra, hát belesajdul a szívem. A vége előtt 10 km-rel megpillantok a betonos szerpentinen egy lányt, akit aztán üldözőbe is veszek, de persze neki is van szeme, próbál elszökni. Lelkesen konstatálom, hogy felfelé egészen szépen utolérem, de aztán a sotteres lefelén úgy elmegy, hogy nem is látom. A vége előtti kis emelkedőn megint megpillantom, de mire közelítek, ismét jön a lefelé, s már csak a célban látom újra, ahol Zentai Tomi vár fotósként, csak éppen lecsúszik a beérkezésemről :-) Kicsit fázom, nagyon fáradt vagyok, azonnal az autóhoz tekerek, ahol Gergő már átöltözve vár, ő 3:08:48 alatt tette meg a távot, s velem ellentétben némi jégesővel is találkozott a pályán, így örülök, hogy én nem voltam ilyen gyors :-) Lelkesen közli, talált egy szuper öltözőt, azonnal mellettünk. Az autóval egy épülőfélben lévő ház előtt parkoltunk, s ő birtokba vette a nyitott garázst, a téglarakások közé leterítette az ott talált kartonokat, lehet öltözni. Többen vidáman szemlélik az útról rögtönzött öltözőnket, amikor Gergő közli, hogy ő bizony zenét hall a házból. Körülnéz, ekkor jövünk rá, hogy az épülő háznak egy szobájában bizony laknak, így kicsit sietősebbre vesszük a dolgot. A háziak nem veszik észre a betolakodókat, szép rendet hagyunk magunk után a téglarakások között, s elmegyünk befalni a jól megérdemelt tésztánkat, illetve megszemlélni az eredményeket. Az időm 3:36:09 lett, ezzel a nők között 4. lettem, nyanya 2 kategóriában pedig első, így szegény fiúk még várhatnak kicsit, mire hazaindulunk. Éppen befejezzük az evést, eredményhirdetés, átveszem a szép kis kupámat, aztán indulás haza. A végére zord időjárási körülmények ellenére nem bántam meg, hogy elmentünk Ausztriába, a pálya klassz volt, az emberek kedvesek, a táj pedig gyönyörű. Külön köszönet Zentai Tominak a fuvarért, aki nem jött hiába, remekül végigtekerte a small távot, s ráadásul életében először vitt magával pumpát versenyen, így élesben is ki is tudta próbálni defektjavítási tudományát :-)

Roni