Menü
Salzkammergut Trophy
2008. július 18, 18:13
Emese beszámolója
Elég hamar (egészen pontosan 2007 július 14-én) elhatároztuk, hogy 2008-ban is elindulunk a Salzkammergut Trophy-n. Ennek köszönhetően már januárban elkezdtem kutatni a szállásokat, gondoltam, ehhez sosincs elég korán… és tényleg, már januárban rengeteg szállás le volt foglalva a Trophy hétvégéjére. Azért még így is szuper választék volt, a szempont, hogy közel legyen, és olcsó.
A rajttól kb. 80 m-re lévő házikót foglaltam, kis társaságot is sikerült összehozni, Horváth Ági+Veingartner Balázs eredetileg is, Blazsó Marci+Béka pedig az utolsó pillanatban csatlakoztak hozzánk. A ház közelségéről csak annyit, hogy 10 perccel a rajt előtt én még hazaszaladtam pisilni…:-) Az időjárásról: tavaly mikor megérkeztünk csütörtök este, kiszálltunk a kocsiból és szétfagytunk, utána végig kánikula volt. Idén kiszálltunk a kocsiból, kánikula volt, nemsokára megérkezett a rossz idő, végig esett és hideg volt… Úgy indultunk el Magyarországról, hogy ideális idő lesz, legalábbis az előrejelzésekből ez derült ki. Én még meteorológusokat ekkorát tévedni nem láttam …
Szóval a rossz idő megérkezett péntek délután felé, menetrendszerűen, de akkor még bíztunk benne, hogy ez valami kósza kis eső lesz, hiszen jó időt mondtak. Mikor a verseny reggelén, szombaton felébredés után kibotorkáltam a kunyhónkból, és megláttam az összefüggő felhőtakarót… hát őszintén szólva én még akkor is bizakodtam… annyira jó időt mondtak hogy csak el kell mennie ennek a pár felhőnek - gondoltam. Optimizmusom akkor szállt el villámgyorsan, amikor negyed órával rajt előtt elkezdett esni, először csak módjával, majd szép folyamatosan kezdett zuhogni. Ekkor úrrá lett rajtam a „minden mindegy” érzés, ezzel a taktikával igyekeztem nekivágni a 109 km-nek. Ismertem a terepet eső esetén is (2004-ben, mikor VB volt, esett, sőt zuhogott, és 8 fok volt), és tudtam, hogy nagyon nem változtat a pálya jellegén, max kényelmetlen lesz, hogy alig látok ki a szemüvegemen. És tényleg, az elején be is párásodott, akkor azért nem láttam, később pedig a sárpöttyök miatt. Én sajnos nem vehetem le, mint mások, mert dioptriás szemüveggel megyek, vicces lenne, ha szemüveg nélkül megpróbálnék menni egy métert is… Menet közben letörölni, attól csak még rosszabb lesz, megállni meg fölösleges, utána úgyis pár perc múlva ugyanolyan sáros lesz. (még mielőtt bárki megkérdezné, miért nem megyek kontaktlencsében: nem tudom miért, de kiszárad a menetszélben, 20 métert sem bírok kontaktlencsében bicajozni).
Gyorsan eltelt az első emelkedő, nagyon hideg volt, és nem esett jól. Az első lejtőn azt hittem, lefagy a kezem, annyira hideg volt. Polarom szerint a leghidegebb 13 fok volt, legmelegebb 31. Volt egy kis hőingadozás… Valóban, később elállt az eső, és kisütött a nap. Utólag (és akkor is) ennek hihetetlenül örültünk, hiszen ekkor volt csak alkalmunk látni bármit is Salzkammergutból, mert a kint töltött idő hátralévő részében köd volt és eső. Ez viszont durva volt… Nagyon durva… Olyan kilátás van ezen a maratonon néhány helyen, hogy csak tátottam a szám (175 ös pulzussal…) Kb. pont addigra lett szuper idő, amikor a hallstatti tó partján haladtunk. Hihetetlenül szép vidék!!! Gergő mögött szélárnyékban még nézelődni is volt időm. Gergő végig velem jött, segített az itatásban, szélárnyékot adott, görcseimet locsolgatta vízzel, vagy spriccelte Surgeon Fish-el (múlt héten kaptam Duna Maratonon, most próbáltuk ki és jónak tűnik, csak ajánlani tudom), hol Powerbart hozott a frissítőállomásokról, hol jéghideg vizet hegyi patakokból. Szurkolók előtt sokszor elegykerekezett, amit általában élénk üdvrivalgással jutalmaztak. A körülöttünk lévőknek, akik majd megszakadtak, biztos nem esett jól, hogy ő ilyen könnyedén megy:-)
A görcsök egyébként erőteljesen meghatározták az utolsó 20-30 km-emet, meg is kellett állnom egyszer, emiatt aztán beelőzött egy focusos lány, akit a „nagy” mászáson sikerült lehagynom. El is húzott rendesen a lejtőn, ami persze nem meglepő… Utolértem az utolsó nagyobb mászáson, de úgy éreztem, hogy fölösleges megelőzni, a görcsök miatt nagyon kellett vigyáznom, és tudtam, hogy lefelé úgyis visszaelőz. Az utolsó kilométereken beelőzött egy lány, akit a célegyenesben sikerült lesprintelnem, és még neki állt feljebb… Hogy lesprinteltem…:-) Azt hittem, ez verseny? Sebaj, örültem neki, hogy majd’ fél órával jobbat mentem, mint tavaly, az eredményem viszont majdnem ugyanaz (10.absz, 5. koroszt.). Pont azt tűztük ki célul, hogy 6 és fél óra alatt lenyomjuk a távot, bár így lenne lottó ötösünk. 6:32 lett… A bicaj, amivel mentem, egy karbon össztelós 2008-as Score, odafelé hoztuk el a KTM gyárból, Mattighofenből, kölcsön kaptam kipróbálásra. Persze nem a csúcsmodell, XT-vel és Rebával, és kicsit már le is volt harcolva, de azért örültem neki, nagyon kényelmes volt. Mondjuk másfél kilóval biztos nehezebb volt a saját bringámnál, de igyekeztem a kiegészítőkön és a kulacson spórolni. Most olyan visszaülni a saját bicómra, mintha országútival próbálnék meg terepen menni… Újra meg kell szokni a merevet. Az egyetlen hátrány, amit már másoktól is hallottam, hogy ha kiveszed a kulacsot, és nem figyelsz nagyon oda, lelockol a hátsó rugóstag.
Magáról a versenyszervezésről szinte már fölösleges is beszélni, természetesen minden szuper volt. Teli Powerbaros kulacsok a frissítőknél, sörperec, szendvics, banán, süti, bontatlan redbull, és ha kérsz, előkerül a zselé is. A hangulat pedig óriási az Alpokban. A pálya széléről mindenki olyan szurkolást kap, mintha ő lenne az aktuális világbajnok. Már csak ezért is megéri elmenni Salzkammergutba. Reméljük, még sokszor eljutunk Bad Goisernbe…
Gyorsan eltelt az első emelkedő, nagyon hideg volt, és nem esett jól. Az első lejtőn azt hittem, lefagy a kezem, annyira hideg volt. Polarom szerint a leghidegebb 13 fok volt, legmelegebb 31. Volt egy kis hőingadozás… Valóban, később elállt az eső, és kisütött a nap. Utólag (és akkor is) ennek hihetetlenül örültünk, hiszen ekkor volt csak alkalmunk látni bármit is Salzkammergutból, mert a kint töltött idő hátralévő részében köd volt és eső. Ez viszont durva volt… Nagyon durva… Olyan kilátás van ezen a maratonon néhány helyen, hogy csak tátottam a szám (175 ös pulzussal…) Kb. pont addigra lett szuper idő, amikor a hallstatti tó partján haladtunk. Hihetetlenül szép vidék!!! Gergő mögött szélárnyékban még nézelődni is volt időm. Gergő végig velem jött, segített az itatásban, szélárnyékot adott, görcseimet locsolgatta vízzel, vagy spriccelte Surgeon Fish-el (múlt héten kaptam Duna Maratonon, most próbáltuk ki és jónak tűnik, csak ajánlani tudom), hol Powerbart hozott a frissítőállomásokról, hol jéghideg vizet hegyi patakokból. Szurkolók előtt sokszor elegykerekezett, amit általában élénk üdvrivalgással jutalmaztak. A körülöttünk lévőknek, akik majd megszakadtak, biztos nem esett jól, hogy ő ilyen könnyedén megy:-)
A görcsök egyébként erőteljesen meghatározták az utolsó 20-30 km-emet, meg is kellett állnom egyszer, emiatt aztán beelőzött egy focusos lány, akit a „nagy” mászáson sikerült lehagynom. El is húzott rendesen a lejtőn, ami persze nem meglepő… Utolértem az utolsó nagyobb mászáson, de úgy éreztem, hogy fölösleges megelőzni, a görcsök miatt nagyon kellett vigyáznom, és tudtam, hogy lefelé úgyis visszaelőz. Az utolsó kilométereken beelőzött egy lány, akit a célegyenesben sikerült lesprintelnem, és még neki állt feljebb… Hogy lesprinteltem…:-) Azt hittem, ez verseny? Sebaj, örültem neki, hogy majd’ fél órával jobbat mentem, mint tavaly, az eredményem viszont majdnem ugyanaz (10.absz, 5. koroszt.). Pont azt tűztük ki célul, hogy 6 és fél óra alatt lenyomjuk a távot, bár így lenne lottó ötösünk. 6:32 lett… A bicaj, amivel mentem, egy karbon össztelós 2008-as Score, odafelé hoztuk el a KTM gyárból, Mattighofenből, kölcsön kaptam kipróbálásra. Persze nem a csúcsmodell, XT-vel és Rebával, és kicsit már le is volt harcolva, de azért örültem neki, nagyon kényelmes volt. Mondjuk másfél kilóval biztos nehezebb volt a saját bringámnál, de igyekeztem a kiegészítőkön és a kulacson spórolni. Most olyan visszaülni a saját bicómra, mintha országútival próbálnék meg terepen menni… Újra meg kell szokni a merevet. Az egyetlen hátrány, amit már másoktól is hallottam, hogy ha kiveszed a kulacsot, és nem figyelsz nagyon oda, lelockol a hátsó rugóstag.
Magáról a versenyszervezésről szinte már fölösleges is beszélni, természetesen minden szuper volt. Teli Powerbaros kulacsok a frissítőknél, sörperec, szendvics, banán, süti, bontatlan redbull, és ha kérsz, előkerül a zselé is. A hangulat pedig óriási az Alpokban. A pálya széléről mindenki olyan szurkolást kap, mintha ő lenne az aktuális világbajnok. Már csak ezért is megéri elmenni Salzkammergutba. Reméljük, még sokszor eljutunk Bad Goisernbe…