• júl : 12 : 2018 - A Focus Bikes – Limit Change Point Mountainbike XCO Országos Bajnokság
  • aug : 7 : 2016 - Bükk maraton
  • júl : 16 : 2016 - XCO Magyar Bajnokság – Csömör
  • júl : 3 : 2016 - Duna maraton
  • jún : 11 : 2016 - Crosskovácsi maraton

Cseh Veronika bronzérmes 119 km-en!

,,

Tavasszal még nem gondoltam, hogy én indulni akarnék itt, mert amikor két éve teljesítettem a 110 km-t, akkor éppen elegendőnek találtam egyszer végigmenni ezen a távon a nálunk elképzelhetetlen szinttel.
Aztán úgy adódott, hogy az erre az időre tervezett tájbringa vb-re nem mentem el, s mintegy kárpótlásként gyorsan kitaláltam, hogy akkor irány Salzkammergut. A csapatot csak két fős különítményünk képviselte, Gergő s jómagam, mindketten a „B”-nek nevezett 119,1 km-es távon indultunk. A téli térdműtét és a májusi esésem okán kihagyott edzések miatt voltak félelmeim a táv teljesítését illetően, de a minél rosszabb, annál jobb elvet követve nem neveztem rövidebb távra :-)
Pénteken reggel indultunk útnak, miután 3 kerékpárt s a nem kevés cuccunkat bezsúfoltuk az autóba. Kora délután aztán végre megpillantottuk Halstatt városát az előtte elterülő tóval, s mire legurultunk a hegyről, és Gosau felé vettük az irányt, én már teljes izgalomba kerültem. Némi keresgélés után megtaláltuk a szállásunkat, ami nem okozott csalódást, kilátás a völgyre és a csipkés hegyre, sőt mint később kiderült a pálya utolsó emelkedőjének egy részét a szoba ablakából is figyelemmel lehetett kísérni.

Kicuccolás, irány Bad Goisern, rajtszámok s az elmaradhatatlan Power Bar csomag felvétele. Az már látszott, hogy az előző évekhez képest a cél területét megváltoztatták, az expó felköltözött a Stephaneum környékére, de nem tanulmányoztuk behatóbban, elmentünk egy rövid sétára még Halstatt-ba, mert ezt a csodaszép kis várost egyszerűen nem lehet megunni. Én tőlem „szokatlan” módon a fejembe vettem, hogy nekem wiener snitzelt-t kell ennem császármorzsával a tó partján, s ezt végre is kellett hajtani…persze a hús elfogyasztásával én már „dudahasúra” ettem magam, s félő volt, másnapra járni sem tudok, de a császármorzsát még becsülettel eltüntettem. Nem sikerült korán lefeküdni, mire összekészítettük a másnapi cuccokat, de reggel 6-kor ébresztő volt….hát a reggeli már nagyon nehezen ment le a torkomon, majd bőgésben törtem ki, mondván, én ezt a távot végig sem tudom tekerni, s ez tényleg komoly félelmem volt. Sajnos két héttel a verseny előtt megint elkezdett fájni a derekam s a bal lábam, ami már elég régen akadályozott a tekerésben, most viszont ezzel is meg kellett küzdenem.
Házigazda nénink kedvesen közölte, hogy adjuk meg neki a rajtszámainkat, mert a Gosausee melletti frissítőnél a komplett családja segédkezni fog, s bár nem tudtuk, ez mire lesz jó, azért lelkesen lediktáltuk. Az időjárás tökéletesnek tűnt, sőt már túl jó is volt, hiszen korán reggel 25 C felett volt a hőmérséklet.

A rajtszámom B22 volt, ami ugye páros, hatalmas parát okozva a páratlanszám mániámnak, s az egyébként is pattanásig feszült idegeimnek. Arra ez egyre viszont jó volt, hogy nem kellett a rajtnál tülekedni, mert a legelső rajtblokkba lehetett beállni vele, sőt beszólítottak, mint professional riders-t…na, ez nem kis túlzás volt azért, de legalább az első 5 percben még nem nyomott agyon a tömeg. Gergő már majdnem egy órával a rajt előtt beállt, hogy viszonylag elölről tudjon indulni, s már ekkor jelentős tömeg gyülekezett a városka főterén. A rajtban Horváth Ágival együtt várakoztunk, majd pontban 9 órakor elrajtoltunk.
Gergő mintegy 500 méter megtétele után már elszáguldott mellettünk visszafelé kiabálva, hogy nézzük a topban tekerő csajt, úgy megy le és fel, mint a szélvész. 1 perc nem telt el, s még az emelkedő előtt eltekert mellettünk a „top”-os csaj, aki egyébként úgy nézett ki, mint aki a strandra indult, fekete rövid gatyó, fekete top, hátán egy zsákocska, s minden kanyarban integetett, kiabált kifelé a nézőknek, ők pedig viszont. Mint később kiderült ő Anita Krenn volt, a trophyk rendszeres és sikeres résztvevője :-)
Még pénteken este Gergő autóval megmutatta az első emelkedő bitumenes részét, nehogy meglepődjek, s bár két éve tekertem már itt fel, nem rémlett, hogy ez ilyen meredek, s ilyen hosszú, de legalább nem nyomtam egy „resetet” már az első órában, persze tekerve még sokkal meredekebbnek tűnt. 68 percen keresztül csak felfelé tekertünk, a pulzusom nem ment 170 alá, kezdtem máris kinyiffanni, pedig elhatároztam, hogy akármi lesz, nem megyek gyorsan, végigtekerem, túlélem…..az első hegyre felérve némi fellélegzés, azaz az első meglepetés.

Idén már-már kezdtem elhinni, hogy bátor vagyok a lejtőkön, sőt mi több, megkockáztattam, hogy tudok lefelé bringázni.
Na, ezt 5 perc alatt felülbíráltam, mi több megszavaztam a legbénább sóderen lefelé guruló kerékpáros címet magamnak…hogy ezek az osztrákok hogyan száguldanak lefelé a kanyargós, sóderes utakon, ez valami hihetetlen, s amikor már két nőnemű lény is elszáguldott mellettem itt, akkor kezdtem ideges lenni. Sebaj, jön még emelkedő, gondoltam én botor, persze nem is emlékezve, hogy még mekkorák. Mire leértem az első két hegyről már több, mint két órája tekertem, a folyó melletti ösvényeken kanyarogva már erősebb késztetésem volt a vízbe vetni magam, ami a tó mellé érve csak fokozódott a 35 C fokos melegben. Tudtam, hogy a síkon ajánlatosabb lenne nem egyedül tekerni, de ezt ismét nem sikerült végrehajtanom, nem úgy két lánynak, akiket időközben felfelé megelőztem, itt egy-egy fiúbolyban úgy tekertek el mellettem, mintha álltam volna. Sebaj, én túlélem bármi áron, nem állok neki itt versenyezni, hol van még a vége. Arra emlékeztem, hogy két évvel ezelőtt is figyelmeztettek a tapasztalt „B” távosok, hogy a tó után jön még a java, szóval nem akartam elkapkodni. A tó végén lévő frissítőnél Gergőre hallgatva magamhoz vettem egy Red Bullt, megittam, hátha tényleg szárnyakat ad, s hipp-hopp már fent is leszek 1500 méteren. Egyébként végre betartottam, hogy minden frissítőnél ettem egy kis banánt, s ittam is, s láss csodát most nem fordult elő, hogy le akartam szédülni a bringáról az éhségtől.

A tó után beállt mögém 3 fiú, amit nem annyira díjaztam, így hamar lassítottam, ismét egyedül érve el a szörnyeteg emelkedőig. Addigra már eléggé szétszakadt a mezőny, de a Halstatt fölött magasodó hegyre vezető emelkedőn ismét kisebb tömegben találtam magam. Na ez volt az, ami az előzőhöz képest újdonság volt, a városból nem egyből az 1500 méteres csúcsra indultunk, hanem a sóbányához felvezető szerpentinen kellett feltekerni, majd némi lefelé száguldás után ismét nekivágni az egyik legnagyobb emelkedőnek. A szerpentin a helyi wanderweg, s nyilván kirándulgatva rendkívül csodás, de a mintegy 2 km alatt felveendő 600 méter szint teljesítése közben a csodás szó nem jutott eszembe. Nem tudom hány kanyart kellett megtenni, de többet, mint ami jól esett. Az egyetlen öröm az volt, hogy a bringájukat toló férfiak között simán feltekertem, s közben még az egyik lányt is megelőztem, aki a tó melletti síkon bolyozott el mellettem. Persze felérve még nem értek véget a megpróbáltatások, mert csak én gondoltam, hogy a bányánál véget ért a felfelé, de innen még jött egy iszonyatosan meredek betonos emelkedő, s előtte volt egy olyan saras rész, ahol a körülöttem tekerők közül mindenki leszállt, én is így téve. Így aztán az újabb látványos, nézőkkel teli részen toltam felfelé a bringát hosszasan, mert egyszerűen nem volt lelkierőm visszaülni, bár azt hiszem fizikai képtelenség is volt akkor éppen részemről. Bájos volt, amint a nyelvemet az aszfalton húzva próbálta a szóbeli megnyilvánulás bármely formáját kicsikarni tőlem a Bringatv lelkes tudósítója…egyébként sem vagyok egy hálás riportalany, de ha az lett volna élete első riportja, akkor feltehetően már felhagyott volna eme tevékenységgel.

Itt az egyetlen kellemes felüdülést a helyi önkéntes felnőttek és gyerekek frissítője volt, az általuk adott jéghideg forrásvíz életmentő volt, még a bringára is vissza tudtam ülni az emelkedő végére. Ezután egy rövid lefelé száguldás, majd megkezdődött a rémemelkedő, ami két éve majdnem legyőzött, de legalábbis sírásra késztetett. Elhatároztam, hogy most nem hagyom megölni magam, fegyelmezetten tekertem kistányéron majdnem végig, s láss csodát egyszer csak megelőztem egy lányt, aki sokkal korábban előzött meg, majd még egyet. Innen párszor felváltva előzgettük egymást, aztán úgy tűnt egyikük végleg lemaradt, úgy tűnt enyhén sok időt töltött mindenféle csokik papírokból történő kibányászásával, amit nem nagyon tudtam mire vélni,de nem álltam meg behatóbban tanulmányozni.
Talán már 6 óránál jártam, amikor a hegy tetejére értem, tudtam, hogy innen egy jó kis gurulás a Gosausee-hez, majd még egy utolsó gyilkos mászás következik, de azt is tudtam, nem fogok 7 órán belül a célba érni, amit annyira szerettem volna, miután kezdtem magabiztossá válni, hogy le tudom tekerni a távot. Persze a gurulást csak én gondoltam, mert a szintrajz azt mutatta, de helyette volt néhány apróbb dombocska, ami tényleg nem volt nagy, de arra éppen elég, hogy először a versenyen elveszítettem a türelmemet és a tőlem megszokott kedves stílusban kommentáltam, hogy akkor ez most miért is, és ki mit kezdjen magával. De aztán tényleg következett egy jó kis száguldás, már egész gyakorlottan vettem a kanyarokat a sóderes úton, el is értem a tavat, ami most is gyönyörű volt, még egy kis betonos lefelé, s ott a frissítő. Ekkor már nagyon vágytam egy kis kólára, közöltem is hamarjában, hogy azt szeretnék, de nem akartak adni csak izót vagy vizet…igen ám, de akkor felismert a házinéni, lecsekkolta a rajtszámomat, s azonnal kiadta az ukázt, kaphatok kólát :-) Mit ne mondjak életmentő volt, azért még egy kis red bullt is ittam, aztán irány az utolsó mászás.
Előző nap ennek az emelkedőnek egy részén feltekertünk, s amikor egy laposabb részhez értem egészen reményteli volt, hogy akkor és ott aznapra vége a felfelé tekerésnek, de még akkor jött a fekete leves. Már nem annyira akartak pörögni a lábaim, elkezdett tiltakozni a hasam az addig betolt édes kaja miatt és szendvicsekről, sörről álmodoztam. Azért leküzdöttem még ezt a hegyet is, persze a végére, mielőtt leértünk Gosau-ba még maradt némi hullámvasút, amit ismét nem tudtam csendben tűrni, de aztán ráripakodtam a hisztis énemre, s szépen mentem tovább. Az utolsó 10 km-t megpróbáltam megnyomni, néha sikerült is, aztán egyszer csak utolért egy piros rajtszámos bácsi, gondoltam ahhá, hosszútávos, simán eltekerek vele a végéig..a gyermekmesékben…a valóságban mintegy 200 métert bírtam mögötte tekerni, aztán ismét magányosan közelítettem meg a célt. Amikor azt hittem mát bent is vagyok, megpillantottam Gergő vigyorgó fejét is, és akkor olyan hatalmas mosoly szaladt az én számon is ki, hogy csak na, igeeeeen, végigtekertem :-) …persze még kellett egy kisebb tiszteletkört tenni a városkában, de az már meg sem kottyant vigyorgó fejjel, nagyon boldogan értem a célba. A beérkezés után fél órával leszakadt az ég, eszembe jutott, hogy milyen sokan kint lehetnek még a pályán, mint kiderült Nagy Hédi is javában tekert még zuhogó esőben is. Neki még egyszer hatalmas gratula az extrém táv leküzdéséért ilyen előzmények után!
Gergő 7 órán belül ért be, s ha az előző napokban újonnan összeállított tubeless kerék kibírta volna lázadás nélkül, akkor igazán nagyszerű időt jött volna a 120 km-en. Így maradt a szokásos, népek és saját maga szórakoztatása egykeréken a tomboló tömegek előtt, sállálálllá.

Az eső miatt haza is indultunk a szállásra, akkor kaptam egy sms-t a Trophy-tól, hogy az age group-omban (azaz nyanyinzon 3-ban) 3. helyezett lettem…Gondolhatjátok, majdnem kiugrottam az autóból, de már nem fordultunk vissza a „flowering ceremony-ra”…mert nem értünk volna oda időben, pedig kaptam volna szép napraforgós csokrot ;-)
Eredményhirdetés másnap délután 13 órakor, gondoltuk is, hogy emiatt nem bringázhatunk még egy jót, de az időjárás elintézte, hogy ne bánkódjunk, ugyanis onnantól másnap délutánig megállás nélkül szakadt. Így maradt vasárnapra egy eredményhirdetés, és utána kellemes levezetőnek egy kis felgyaloglás az előző napi szerpentinen Halstatt-ból a sóbányához…Azért többször megfordult a fejemben, hogy ezt már nem, de végül is megérte, fent finom kávé és leves várt, gyönyörű kilátással a tóra. Lefelé pedig szuper kis ösvényt fedeztünk fel és még ibolyát is láttam…amiről később kiderült, hogy ciklámen, szerencsére nem botanikus vagyok, bár lehet, lenne néhány újdonság a világban…..
Hétfőn azért még ellátogattunk a Rossalm-hoz, mert ott muszáj császármorzsát enni, ehhez azért fel kellett tekerni a versenyen legmagasabb hegyünk tetejére, de mi az nekünk, na jó, azért a másik oldalról nem volt olyan hosszú. Így még összehoztunk egy röpke 3 órás tekerést, aztán irány haza, útközben még megnéztük a Losen panoráma sztrítet, kifeküdtünk a világ végén napozni, estére pedig már itthon is voltunk. Röpke közjátéknak még ott kellett maradnunk Sopron közelében, mert ügyes és nagyszájú sofőrünk szeptember óta elfelejtette meghosszabbítani jogosítványát, amit a rend bátor őrei egy kis büntetéssel jutalmaztak, így egy gyors orvosi vizsgálat még belefért a keddi munkakezdés előtt…..

Categories: Verseny

Comments are closed.

Video

A Focus Bikes –...

Posted on júl - 12 - 2018

Hozzászólások kikapcsolva

V. MTB verseny

Posted on aug - 30 - 2016

Hozzászólások kikapcsolva

Bükk maraton

Posted on aug - 7 - 2016

Hozzászólások kikapcsolva

XCO Magyar Bajnokság –...

Posted on júl - 16 - 2016

Hozzászólások kikapcsolva

Duna maraton

Posted on júl - 3 - 2016

Hozzászólások kikapcsolva

Bakony maraton, végre egy...

Posted on máj - 19 - 2012

Hozzászólások kikapcsolva

KTM kiállítás az Autentik...

Posted on dec - 6 - 2012

Hozzászólások kikapcsolva

1 mp

Posted on szept - 17 - 2013

Hozzászólások kikapcsolva

Ring24, amikor egy mountainbiker...

Posted on júl - 13 - 2015

Hozzászólások kikapcsolva

Istria Tour – Porec...

Posted on szept - 28 - 2013

Hozzászólások kikapcsolva

TÁMOGATÓINK