Menü
Bezár

Salzkammergut Trophy

2009. július 22, 08:49
Tél a nyárban...
25 nemzet több mint 3000 résztvevőjével a Salzkammergut Trophy Ausztria legnagyobb MTB maratonja. Az UNESCO természeti világörökségén, a Dachstein-Hallstatt régión keresztül vezető hosszú útvonal Europa legimpozánsabb maraton távjai közé sorolható. Ez a marketing szöveg és az elmúlt évek indulóinak pozitív tapasztalatai kétségtelenül csábítóak, páran be is sétáltak a kelepcébe...
Vikker Laci beszámolója Salzkammergut Trophy 2009, avagy egy téli nap a hegyekben
A Salzkammergut Trophy álmaim versenye a mai napig, az idei évet annak szenteltem, hogy először elindulok, méghozzá a 117 km-es távon. Igyekeztem rendesen felkészülni, ennek jegyében Szilvásváradon, a túlélő maratonon 92 km-ig jutottam 8 óra tekerés, tolás után. Kis csapatunk, Völker Tibi, Baresz, Jokó, Pálosi Zoli és én , pénteken reggel optimistán vágtunk neki a közel 300 kilóméteres útnak. Egy hete csak az időjárás jelentéseket lestük a neten….hát szombatra esőt és lehűlést jósolt, nade bringáztunk mi már extrém körülmények között. Gyönyörű napsütésben értünk Gosauba, elfoglaltuk a szállást egy nagyon rendben lévő panzióban. Tanakodtunk, hogy a versenyközpontba átguruljunk-e, de abban maradtunk, majd másnap tekerünk. Bad Goisern egy bringás majálissá változott, mindenki a főutcán nyüzsgött. Jó volt látni a több száz hasonszőrű őrültet. Este elmondtunk egy fohászt a közeli templomban, majd alvás……éjjel eső zajára ébredtem, az ablakot verte a jeges alpesi égi áldás. Reggel nem hittünk a szemünknek. Az ablakunkból látható Dachstein eltűnt, a kocsi hőmérője 6 fokot mutatott. Dilemmáztunk, mi legyen. Jokó és Tibi az egészségét féltette, én a bringámat. Magam előtt láttam a 3000 méteres szintet mászva saját magam, mint Sziszifuszt…kint Mordor hegyei sötétlettek. Volt két ork, Baresz és Zoli, és mi hárman a kis hobbitok. A két kemény KTM-lovag mindent magára vett, az indulás mellett döntöttek. Mi a kísérők lettünk. A Bad Goisern-i főutca úszott, ömlött az eső, kb.1000 bicajos döntött úgy, hogy megpróbálja. Kilenckor eldördült a rajtpisztoly, Baresz-ork és Zoli-ork elindult. Mi kinéztünk egy szervizpontot, ami a rajttól 20 km-re volt, ott vártuk őket. Három óra telt el a start óta, amikor megérkeztek bőrig ázva, de addig több száz bicajos döntött ott úgy, elég volt. A hegytetőn ugyanis havazott!!!!!!! Július 18-án. Sokan nyári cuccban dideregve reszkettek, köztük vérprofi magyar kerekes is.
Kis idő múlva jött a hír, a rendezők lefújták a versenyt, a két rövidebb távon engedték csak végig a versenyzőket. Összeszedtük a bőrig ázott hőseinket, forró zuhany alatt próbáltak kiengedni. Este csalódott arcú emberek tolongtak a sátorban, a tombolán nem nyertünk semmit, ezért bánatunkban néhány üveg borral és pezsgővel búfelejtettünk. Vasárnap reggel. 25 fok. K…a életbe. Menjünk haza. Hallstadt-i tó. Szép. Csalódott vagyok. Jövőre jövök.
Vikkerlaci
Pálosi Zoli beszámolója
Azt hittem az idei Szilvás – vagy ahogyan sokak emlegetik „szívás” – várad maraton után az égiek már nem tudnak újat mutatni nekem extremitás tekintetében egy versenyen…Tévedtem…No, de ne rohanjunk ennyire előre… Rég dédelgetett álmom látszott valóra válni, amikor idén tavasszal, többedmagammal beneveztünk Ausztria legnagyobb, legismertebb hegyikerékpáros maratonjára. A táv a klasszikusnak mondott 110 km…Lényegében egész évben erre a versenyre készültem, igyekeztem a formát is erre az időpontra kihegyezni…Sok-sok kilométer, és néhány végigharcolt „hosszútáv” után végre elérkezett a július 18-i hétvége. A soproni különítmény ( Démi „Jokó” József, Vikker László, Völker Tibor, Bartokos „Baresz” Gábor és jómagam ) péntek reggel indult a városszéli „Shell kúttól”. Alig 3 órás autózás után már a másnap reggeli rajt helyszínén, festői szépségű városka, Bad Goisern utcáin sétálgattunk. A meteorológia ugyan drasztikus időjárás-változást jósolt szombatra, ám ez a szikrázó napsütésben és 34 fok melegben elég valószerűtlennek tűnt. Másnap korán reggel aztán bebizonyosodott, hogy a „sógorok” időjósai nem tévedtek…Az időjárás kb. két évszaknyit változott, metsző hidegre és szakadó esőre ébredtünk. Hosszas vívódás, tanakodás után végül ketten döntöttünk úgy, hogy dacolva az elemekkel nekivágunk a távnak: Bartokos Gabi és én. Okulva a korábbi tapasztalatokból, téli kerékpáros ruhatárunk egy részét magunkra öltve, más részét hátizsákba gyömöszölve, mindenre elszántan álltunk a 9 órás rajthoz. Az indulók létszáma szemmel láthatóan szerényebb volt az előzetes nevezésekhez (kb 1500 versenyző) képest…A „Fire”-mentes startot követően elindult a mezőny…Kaptuk a vizet alulról, felülről, ahogyan kell..Nem is tudom mi lett volna, ha Tibi nem adja kölcsön a brutálisan vízhatlan esőkabátját…Ez úton is köszönet érte..Az első tizenegynehány kilométer hazai viszonyokhoz képest meredek mászás volt. Itt mindenki garantáltan elérte az üzemi hőfokot…A több mint 1300 m magas Raschberg tetejéhez közeledve a mezőny nem kis megrökönyödésére az esőt havazás váltotta fel…A csúcson átlendülve aztán kezdetét vette a rémálom…A lejtőn haladva a vizes kesztyűben és a néhány fokos hidegben pillanatok alatt elfagytak az újaim, melyek még csak mostanság heverték ki a szilvásváradi túlélő kaland hatásait. Az út szélen mindenhol kezüket dörzsölgető, a nyári téltől reszkető bringásokat lehetett látni. Sokan már az első 20 km után feladták, mondván: „Elég a hülyeségből…
Bevallom én is komolyan fontolóra vettem, hogy az egérutat választom, és véget vetek szenvedéseimnek. Gábor elszántságát látva azonban a folytatás mellett döntöttem. Újabb mászás, majd újabb lejtmenet következett. A köves, gyökeres erdei ösvényeken hömpölygött az ár…”Tiszta rafting..” poénkodtak páran, akiknek még maradt humorérzékük…Aztán következett a híres Ewige Wand… Tényleg olyan fantasztikus mint a képeken…Egy kanyargós trailen végül ismét Bad Goisernbe értünk. Itt már erősen a feladást fontolgattam, tekintettel arra, hogy a kesztyűben nem éreztem, csak sejtettem a kezem és egyébként is minden ízemben remegtem a hidegtől. A frissítőpontnál az a hír járta hogy Hallstatt környékén lefújták a versenyt. Még kb. 20 km relatíve sík terepen… Gyerünk tovább…Így végül elmondhattam, hogy nem feladtam, hanem feladatták velem a versenyt. Azért ez mégiscsak más… Még csak annyit, hogy a szervezés csillagos ötös volt, a frissítő pontokon soha nem látott bőség fogadta az odaérkezőt, volt szerviz sátor több helyen is, és a közönség…Hősként ünnepeltek minden elhaladó bringást, nem kis erőt adva ezzel a továbbhaladáshoz… A körülmények ellenére azt mondom jó mulatság, férfi munka volt…Jövőre újra megpróbálom…”Long live rock and roll!”
Zoli