Mindig van még honnan tovább!
2015. július 29, 08:34
…de lehetett volna a „végelgyengülés határán” is a cím, de az olyan erőtlen…
Ha Zánka, akkor természetesen 24H verseny, ami idén XV. alkalommal került megrendezésre. A helyszín ugyanúgy, mint tavaly az egykori (nekem még) úttörőtábor. Harang jóvoltából kaptam egy bónusz nevezést, mivel az ultra rendezőkkel közösen életre hívtuk az XCU sorozatot. Idén még csak 3 versenyből áll (Marcali 10H, Holdfényliget 10H, Velence 24H) az XCU Mountainbike Series, de remélem, jövőre már kibővül további 8-10-24H versenyekkel. Bővebben itt találtok még infókat: Elrajtolt az XCU series Marcaliban
A 24H EB után elég egyértelmű volt, hogy az idei év, nálam az ultra versenyzéssel telik majd. Igyekszem minél jobban kihasználni azt a fél évnyi kemény edzésmunkát, amivel rákészültem az 24H EB-re (erről egy 6 részes cikksorozatban olvashattok az mtbsopron.hu oldalunkon). Azóta lényegében „csak” szinten tartó edzéseket végzek, és néha teszek egy kis kitérőt (Amikor egy mountainbiker aszfaltra téved) felkészülésként a következő nagyobb menetre.
Tesóval már rutinosan készültünk és mindenki hozta otthonról a szokásos felszerelést. Fejben próbáltam felkészülni a forróságra, viharra. Nagyjából arra számítottam, mint 2012-ben, amikor átment egy „szupercella” a tábor felett és átmenetileg leintették a versenyt.
Az előző napok a hidratálásról szóltak, mivel már több, mint egy hete hőségriadóban állt az ország. Ez a pihenésre is rányomta bélyegét, mivel a 30 fokos lakásban aludni sem lehet rendesen, de úgy voltam vele, versenyen sem lesz hidegebb…
Reggel 8-ra tesóm már ott volt és nekivágtunk. Kisebb tanakodás, M7, vagy nem, aztán mégis és beleszaladtunk a dugóba. Kis kalandozás Érden és majd’ 3 óra után sikerült megérkezni a helyszínre. Hozzáteszem, soha nem érkeztem még ilyen későn egy versenyre sem, pláne 24H-ra. A regisztrációnál Tímea meg is jegyezte, hogy „épp végszóra”…
Gyors helykeresés, szerencsére a tavalyi nyugis helyünk most is megvolt, szinte üres volt a hátsó placc, nem is értettem, hogy „minden táborhely betelt”. Benyomtam a zabkását, összeraktam a bringát és akkor látom, hogy a tartalék kerékszett otthon maradt…nem gond, ezért van mindig nálunk tesó bringája tartalékként. Azon lecseréltük a pedált, hátha kell…
Pár perccel a rajt előtt meg is érkeztem, már egy maratonnyi mezőny ott állt, de szerencsére előre engedtek, amit köszönök, mert az első körben mindig dugó van a pályán.
A zánkai táborparancsnok, Fetzer Robi és Harang intelmei után Bíró FIRE Ádám ellőtte a rajtot. Szépen megindult az eleje, majd az első patakátkelés után az erdei emelkedő előtt meg is álltunk, mert befújta a szél a szalagot a pályára és beakadtam. Gyorsan leszedtem, és már mentem is tovább.
Taktikailag úgy készültem, hogy valamikor délután, kora este jön majd a vihar, és addig körelőnyt kell csinálnom, mert leintéskor elolvad a „csak pár perc előny”, mint a Forma1-ben, mikor bejön a safety car. Ezért nyomtam, kicsit jobban, mint amilyen tempót ilyenkor kellene. Vock Balázs meg is jegyezte, ennyire mész szólóban?
Este 5 után meg is érkezett a vihar, először szél, majd villámok és eső. Utóbbi nem zavart, mert már kezdtem besokallni a 33-35 fokos melegben még a körönkénti vízhűtés ellenére is, de a villámok elég félelmetesek voltak. A rendezők aztán hoztak egy jó döntést, ha villámlik, lefújják és jól tették! A vihar gyorsan átszaladt felettünk és 1 óra 15 percnyi kényszerpihenő után már megint ott álltunk a rajtnál. Közben megnéztük tesóval a kifüggesztett 6 órás állást és bejött a taktika, 1 kör előnyöm lett, mivel én már a következő körömön voltam kint (amit be tudtam fejezni), mikor Attilát leintették, így nem ment „pocsékba” az első 6 órányi ámokfutás…
Ezzel viszont borítékolható volt, hogy Attila az új rajtot követően elkezdi nyomni, mivel „támadási kényszerbe” került és így is lett. Tekert egy olyan 5 körös blokkot, hogy a szemem majdnem kijött a helyéről! Nagyon nem esett jól a tempója, de mennem kellett vele, mert ha nem látom, nem haladok és ő épp le akar szakítani, hogy visszavegye a körét. Próbáltam keresni a gyenge pontját, de ennél a tempónál nem találtam semmit, úgy mentünk, még a szpíkerek is rácsodálkoztak a köridőkre! Az 5. gyors körben aztán meguntam és odatekertem mellé a hosszú emelkedőn és megkérdeztem, hogy ő e az a Szabó Attila, aki tavaly is itt volt és második lett…(lányos zavaromban persze rosszul mondtam a nevét és a helyezést is, bocs Attila :) és köszi, hogy kijavítottál!). Itt elég nyilvánvaló volt, hogy nem bírunk egymással, ezért visszavett, majd meg is állt picit. Sikeresen kinyírtuk magunkat rögtön az elején. Innen próbáltam tartani a körelőnyt és vártam az éjszakát, mert minden 24H örök érvényű mondása az, hogy az igazi verseny éjszaka kezdődik, ott dől el, ki bírja jobban!
Kb este negyed 10 körül mondtam tesónak, hogy most azonnal wc-re kell mennem…de nem ám csak kisdolog, mert azt a bokorban elintézem, hanem nagydologra és a hasam is csikart rendesen… Elvonultam, és egy felnőtt szarvasmarhát megszégyenítő lepény után megpróbáltam újraindítani a gyomromat. Eszembe is jutott legutóbbi Ring24 segítőm kérdése, hogy mi van akkor, ha wc-re kell menni? Akkor azt mondtam, ha nagy a dolog, akkor a gond is nagy és az nem jó. Most sem volt jó, és amíg én a perisztaltikámmal kínlódtam a bokorban, Attila visszaelőzött és megint körön belül voltunk. Éreztem, hogy lassulok, próbáltam rápihenni és vártam, mikor csap hátba, talán tudok menni vele. Kicsivel később meg is érkezett és szerencsére nem volt annyival gyorsabb, én pedig kezdtem egyre jobban érezni magam. Kb éjjel fél 1-ig kínlódtam, itt már két körrel húzott Attila, aztán megjött az éjszakai vihar, de itt már nem volt villám, csak szél és változó intenzitással csepergő eső. Tudtam, ha nem lesz villám, akkor nem intik le megint a versenyt. Lassult a tempó és a csúszós terepen már kijöttek a bringakezelési különbségek. Körről körre változtak a körülmények, ezért is volt az, hogy amelyik kanyar az előző körben még megvolt, a következőben már nem és ugyanannál a tempónál kiment az első kerék és elestem…semmi gond, rutinosan kigurultam, bringa és én is épek vagyunk, mehetünk tovább. Attila már kicsit lemaradt a csúszós részeken, neki más gumi volt fent (inkább száraz pályás) és bizonytalanabbul kanyarodott. Itt az idő, hogy belehúzzak! Mondtam is tesónak, hogy akkor most mentálisan kicsit „megrogyasztom” az ellenfelet, de sokat nem kellett menni, mert Attila is kiállt egy hosszabb pihenőre. Megint visszajöttünk nagyjából körön belülre…oda-vissza adtuk a perceket egymásnak. Aztán Attila egyszer csak eltűnt… kérdeztem tesót mi van, nem látta…
Közben egyre jobban esett az eső, a kötelező 15 perces orvosi vizsgálatot pedig reggel 4-6-ig kellett letölteni. Folyamatosan figyeltem az időjárást, a szél még mindig nagyon fújt, de az eső kezdett alább hagyni. Most mi legyen? Ha esik tovább, akkor egyre rosszabb lesz a pálya és inkább eltolom az orvosit, ameddig lehet, mert utána egyre nehezebb lesz, viszont, ha szárad, akkor most kell kimennem, mert amíg a dokinál vagyok, addig is javul a pálya, mivel a csapatok járják folyamatosan. Döntöttem, kimentem orvosira, ezzel tesómat is megleptem, mert csak akkor mondtam, mikor odaértem mellé és futnia kellett az épületig. Vérnyomásmérés (100/60), kis beszélgetés az orvossal, aki szemmel láthatóan képben volt, hogy milyen meccs van épp közöttünk és teljesen nyugodtan fogadta, mikor mondtam, hogy nem lesz alvás!
A 15 percbe még belefért egy villámzuhany is lábszáron, arcon, majd gyors öltözés és Robi jelzése után már mehettem is a váltózónába és onnan vissza a pályára. Attila továbbra is sehol, tiszta körelőnyöket tekertem, amivel elmentem összesen 9-ig is. Aztán 6 után nem sokkal Attila is visszatért.
Nekem már kezdett nagyon beállni mindenem, megint kezdtem lassulni. Nem voltam álmos, ezzel most nem volt gondom szerencsére, talán az eső miatt, de már minden izomköteget éreztem… Egyik megálláskor például a nyelőcsövem melletti „nyakmozgató” izom görcsölt be, de úgy, hogy hirtelen megszédültem. Kicsit masszíroznom kellett a nyakamat, aztán meg a fejemet, hogy elmúljon…
Megálltam, kértem tesómat, hogy gyúrjon át picit és bedőltem a sátorba. Itt el is ment 3 kör… folyamatosan lassultam, Attila pedig egyre jobban belendült. Kezdett kirajzolódni, hogy itt bizony a végéig menni kell és teljesen felesleges azon matekozni, hogy épp hány körrel vezetek. Ha megállok, lemaradok, ilyen egyszerű. Annyira azért jó volt az éjszaka kitekert előny, hogy már elég volt „végigrugdosni” a pedált és valahogy végigmenni a pályán, nem kellett megszakadni, amihez igazából nem is volt már erőm. Attila elment mellettem megint, már kb 3-4-re csökkent az előny. Pontosat tesóm sem tudott, mert nem volt ideje megnézni. Azt még nem is mondtam, hogy ennyiszer még soha nem kellett neki felépíteni és lebontania a sátrat, mint most az épp megérkező viharos szél, vagy zivatar miatt …volt dolga rendesen…
Beértünk az utolsó órába, már számolgattam, hány kör van még hátra, aztán Attila megint hátba csapott! Fogalmam sem volt, hogy mennyivel vezetek, de ha most leköröz, aztán még kimegy egy utolsó körre, az kapásból kettő mínusz… nincs mese, menni kell! Pedig el sem tudom mondani, hogy mennyire nem akartam 23:58-kor még kimenni egyre!
Átstartoltunk a rajton, ahol már mindenki a befutóra készült, mindkettőnket kiengedték, OK, akkor innen már csak be kell érnem…
A csapatok utolsó emberei még mindig versenyben voltak, úgy mentek el mellettem, mint a gyorsvonat, folyamatosan az „elengedő” sávban voltam a pályán.
Aztán beértem! Mindenki ott volt már, átmentem a chipkapun, aztán bringa az égbe, Tesó megint locsol valamit az arcomba! MEGCSINÁLTUK!!! 2012 után ismét a dobogó tetejére állhattam Zánkán!
Némi ünneplés, pacsi az ismerősökkel, majd pakolás, mivel tesó innen ment tovább edzőtáborba, úgyhogy sofőr nélkül maradtam. Mindenképpen aludni akartam vezetés előtt, ezért megbeszéltük, hogy ledőlök a kocsi mellé egy kicsit az eredményhirdetés után. A le-, vagy kidőlést már a ceremónia előtt elkezdtük, még jó, hogy olyan hangos a szpíker és felébredtem, mire menni kellett! :)
Utána sajnos megint előjött az éjszakai gyomorprobléma és nem tudtam maradni a végéig, mire visszaértem a wc-ről, már mindenkinek kiosztották az érmeket…
Sokat nem kellett ringatni, jót szundikáltam a kocsi mellett, gyorsan este lett, de legalább kimaradtam a hazafelé tartó M7 dugóból…
Ez a verseny valahogy sokkal kimerítőbb volt, mint az EB. Talán a hőség, aztán a vihar és az, hogy fél óra alatt 10 fokot esett a hőmérséklet? A gyomrom mindenesetre kikészült és úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger…vagy a tempó, ami nem mindig volt a sajátom, és mint tudjuk, egy ilyen versenyen ez nagy hiba lehet, de ez most VERSENY volt megint az utolsó körig és ez a lényeg!
Sokan mondogatták verseny közben, hogy innen már megnyered, meg hasonlók, de higgyétek el ez nem ilyen egyszerű! Esélyesként megérkezni valahová, ahol mindenki „várja az eredményt” az komoly felelősség és egyben teher is. Szerencsére azért mindig vannak olyan szurkolók is, akik ezt feledtetik és mosolyt csalnak az arcomra, mint például a Merkaptos banda. Bátran állíthatom, hogy ennyi buzdítást én még hazai, de úgy egyáltalán versenyen nem kaptam, mint ezen a hétvégén! Nagyon Köszönöm Nektek! Ezért tényleg érdemes eljönni ide, vagy egy ehhez hasonló versenyre. Lesz még ilyen idén, ne hagyjátok ki!
Végül pedig szeretném megköszönni Tesómnak, a pótolhatatlan segítőmnek, aki nélkül nagyjából a 9. órában kiálltam volna, ha nincs ott és nem segít át a nehéz pillanatokon. Aludni most sem hagyott, arra most nem volt szükség, viszont az időjárás és a folyamatos versenyhelyzet miatt sokkal több háttérmunkája volt, amit én tekerés közben nem is érzékelek, csak utólag mondja el néha!
Egy dologra viszont rájöttem ezen a versenyen! Mindig van még egy kicsi tartalék valahol, ahonnan még meríthetek, ha a szükség úgy hozza!
Keressétek a saját határaitokat!
Hajrá!
KakLac |
|
24h Solo Férfi |
1. |
Kakas László |
80 kör |
Galéria
Strava