Túl a Horizonton...

11 évnyi kihagyás után már nagyon érlelődött bennem a gondolat, hogy kicsit újra bringázni kellene, mert lényegében csak melóba bringáztam, meg gyerekkel, kutyával mentem rövideket napi szinten. Ezekből így kb 100-150 km-es hetek jöttek össze, ami nem egy nagy szám, főleg úgy, hogy azt a napi 20-25 km-t is legalább 5 darabban tettem meg. Éreztem, hogy a korábbi alapállóképességem, ami még a 24 órás versenyek idején megvolt, az már nagyon messze van.

Ekkor jött képbe a Hungarian Divide a KLND szervezésében, ami nagyon elkezdett foglalkoztatni. Kértem egy 2025-ös Divide kiírást a szervezőtől, hogy legyen egyáltalán valami fogalmam, hogy mibe is akarok belevágni. Követtem Kusz Matyi munkásságát a témában és mivel ő is mtb-vel teljesítette, ráadásul rekordidőn belül, ezért nagyon szimpatikus volt a szett, amivel ezt megoldotta. Na itt kezdődtek a „gondok”. Kicsit elmerültem a felszerelésekben és rájöttem, hogy ez nem egy 24órás versenyszett, ide annál sokkal több és más cucc kell. Megnéztem mi van otthon és rá kellett jönnöm, hogy a régi dolgaim elavultak, tönkrementek, vagy csak egyszerűen elöregedtek az elmúlt években. A lámpák és az akkutechnológia már „fényévekkel” előrébb van, a cipőim elöregedtek, rövid használat után levált a talp, de a sisakkal is így jártam, szétporladt benne a szivacsozás és eltört a műanyag összehúzó mechanika, így kettőből kellett egy működőt összerakni, ami végül sikerült.

Próbáltam menteni, amit lehetett, vagy megjavítani, de ez csak részleges, vagy időleges megoldást hozott. Be kellett ruházni új dolgokra. De mi van, ha mégsem jön be ez a többnapos tekerés, ami (magamat ismerve) egy elég kimerítő versengésnek ígérkezett? A cuccokból viszont nem lehet gagyit venni, mert az vagy nem könnyű, vagy nem tartós, szóval a végén drágábban jövök ki belőle...

A családi kassza érdekében havonta vettem vmit, hogy fél év múlva meglegyen minden...

Itt jött megint Matyi szettje és a sok hasznos videó, adat, amit még hozzátett, illetve amit a témában elmerülve még találtam.

Közben hirtelen versennyé alakult a Divide és a 100-as létszámkorlátból is kicsúsztam, amit nem bánok, mert az 1400km elsőre sok lett volna, de lett helyette a „fél Divide” utódja, a Horizont (700 km és ~8 ezer m szint), de ebből meg túra lett. Nem gond, most úgyis az ismerkedés a lényeg és lehet ezt is 2-3 naposra venni, ami már komolyabban hangzik. Elkezdtem összeszedni a motyót...

A bringa adott volt, egy fully (összteleszkópos) 29-es KTM Scarp Master alig pár száz km-rel, már-már a kihasználatlanság határán, ami eleve szomorú volt tudva azt, hogy életem eddigi legjobb bringája lógott a garázs falán hosszú ideje, csak épp használni nem volt időm.

Erre kellett felépíteni a csomagtartókat és a kisebb pakkokat, amibe bele kellett férni vhogy. Tudni kell, hogy ez a bikepacking elsősorban egy gravel irányzat, nagyon felkapott és emiatt nincs nagy árverseny kényszer, mert eleve nincs sok gyártó, aki pld fullyra alkalmas hátsó csomagtartót gyárt, illetve konkrétan 1 igazán jól működő van és ez a Tailfin. Az ára horror, ezért szétnéztem csak kíváncsiságból a Temun is és szembejött a Newboler nevű márka, aminek szintén volt egy 20 literes táskája, illetve kétféle láb is volt hozzá, megvettem mindkettőt, meg még egy pár alumínium zsanért és elkezdtem átalakítani.

Kiderült, hogy az Ortlieb is használja a Tailfin licenszét, ezért vettem egy hátsó átütős tengelyt. A koncepció az volt, hogy mivel a fullyra történő felszereléshez 3 forgáspont kell, ezért 1 lesz a gyári a nyereg mögött, 1 lesz az Ortlieb tengelyvégen a Tailfinhez hasonlóan (ehhez kiperselyeztük a lábak végén a furatokat), illetve kell még egy forgáspont a láb és a táska találkozásánál. Na ehhez kellett a zsanér 😊

A perselyezést és a zsanér beépítést megoldottuk apuval, de az alu hegesztéshez szaki kellett. Ebben Máriusz segített és 70 ezerből meg is lett a hátsó csomagtartó a Tailfin 170 ezerhez képest és súlyra ugyanannyi lett, mint az alu Tailfin, kb 1250 gramm. Gondoltam, majd elköltöm ezt a pénzt egy jó kis karbon kerékszettre, de nagy szerencsémre, épp akkor nem lehetett kapni, később meg már inkább nem vettem meg félmillióért, úgyhogy maradt a gyári Mavic Crossmax alu szett. Cipelem majd azt a plusz fél kilót inkább...

Ahogy elkészült a csomagtartó felszereltem és több hónapon keresztül gyötörtem, hogy kellőképpen le tudjam tesztelni, de hibátlanul működött, jöhetett a következő tartó a kormányra az alvószett részére. Itt megint optimalizáltam Matyi szettjét és a Decában vettem egy triatlon kormányt, ami csak 30 grammal volt nehezebb, mint a Pro szett, cserébe csak 16 ezer volt. Erre felkerült a Revelate 8 literes Aerobar rendszere, ennél nem találtam könnyebbet. Itt megküzdöttem kicsit a Garmin computer elhelyezéssel, de egy nem teljesen meghúzott csavarozású (így lett kihajtható) Garmin TT konzollal sikerült ezt is orvosolni, no meg egy pici furattal a Revelate vászonján.

A korábban használtan hozzám került Garmin Edge 1000-es computernek érezhetően voltak korlátai az üzemidőben (és még sok másban is), de itt csak egy akkucserére volt keret. Ezzel legalább stabilan működött, de még így is elmaradt az új típusok 15-20 órás üzemidejétől és egyéb képességeitől. Egy új Garmin 2-300 ezer most újonnan, az akksi csere megvolt 20 ezerből, illetve megvettem az ajánlott Anker 24000 mAh-s akksiját és hozzá a 140 wattos töltőt, amit meg sok minden más töltésére is lehet majd később használni.

Ami még kellett, az egy tartókonzol a telefonnak. Itt nem volt kérdés, hogy a Quadlock rendszerén belül keresgélek, mert régóta használom a telefontokját és lett is megfelelő, amit a kormányszárnál lévő A-head kupakkal rögzítettem a felső spacer helyére, és még egy rezgéscsillapító is bekerült, hogy ne essen szét a telefon a túra végére. Ezzel tudtam annyi emelést adni a telefonnak, hogy alatta elfért egy Acepac fuel bag a felsőcsövön, így megoldódott az elektronika (akksi, kábelek és apróságok) elhelyezése is.

A vázba befért egy 1 literes és egy 0,75-ös kulacs, illetve pumpatartó, de kellett még vízkapacitás, mert szabály szerint 2 liternek el kellett férnie, ezért beszereztem egy ivótasakos hátizsákot. Itt megtaláltam az Evoc hydro pro 1,5 literes kis táskáját, ami pont jó volt hosszban (így még a bringás mez zsebeibe is tudtam pakolni) és ár-érték arányban is jobban jött ki, mint a futómellények. Kifejezetten tetszenek rajta a bringás apróságok és fejlesztések!

A bringán az előzőek felszerelésén kívül érdemben nem változtattam, csak az első 34-es XT tányért cseréltem le 32-re, ami utólag egy nagyon-nagyon jó döntés volt, illetve a még gyári használt Schwalbe Racing Ralph és Ray gumikat feltöltöttem Stan’s defektgátló folyadékkal. Bár vettem Vittoria XC light inserteket a gumikba, de azokat végül nem tettem fel, ennyit kockáztattam. Cserébe vittem két latex belsőt, mert az úgyis a kötelező felszerelés része is volt.

Mivel a legfontosabb mégis az erőnlét egy ilyen megmérettetésnél, ezért decemberben elkezdtem tematikusan tekerni, egyrészt, hogy lássam, hogyan tudok regenerálódni, másrészt az idő, amit az edzések elvettek hogyan tud beépülni a családi beosztásba. Utóbbi volt a nehéz, sokszor volt este 9-11 között 2 órás görgőzés, de ez volt az adottság. Csak hogy az örök klasszikust idézzem a mentoromtól: „ha nincs elég idő edzeni, akkor nem jó a cél!” Márpedig a célt eldöntöttem és karácsony után be is neveztem a Horizont 700-as túrára.

A végső lökést Adri adta meg, mikor karácsonyra derékaljat vett nekem és ráadásul azt a STS-t, amit néztem. Innen már nem volt visszaút, bejelentkeztem Szöllőssy Istvánhoz (korábbi 24h EB felkészítő edzőm és mentorom) egy teljesítménydiagnosztikára, hogy lássam, mennyire mélyről indulok.

A teszt alapvetően jó lett, amit éreztem és terveztem, azt kitekertem végig jó fordulaton, mindezt egy eddig soha nem látott 17-es laktátértékkel a végén, de maga a laktátgörbe azt mutatta, amit gondoltam és ezt István is megerősítette. Túlságosan szénhidrátalapú az energiafelhasználás, magyarul a korábbi jó kis zsíranyagcserére kidolgozott alapállóképességem eltűnt. Innen szép nyerni, szokták mondani.

Mivel idő az továbbra sem volt sok, megpróbáltam felállítani egy saját rendszert. Ha már edző (is) vagyok, legalább használjam a tudást igaz? Minden tekeréshez felraktam a pulzuspántot, hogy szigorúan a kívánt zónában és fordulaton legyek. A melóba bringa is edzőpályává alakult benne az emelkedőkkel. Kellett pár hét, mire vmi látszani kezdett. Elkezdett átalakulni a testem, vele a keringés és a légzés is. Egyre könnyebben mentek az esti görgőzések és eljutottam oda, hogy 2 órán keresztül is már stabil pulzuson és viszonylag pörgős fordulaton tudtam menni a zsírégető zónában. Jöttek a következő szintjei az edzéseknek, jöttek az alacsony fordulaton izmozások, kigyorsítások természetesen a fordulatos edzések megtartásával. Első igazán jó érzés az első kinti edzésem volt, végre mehettem a jó bringával, de még téli mezben. A hideggel nem kockáztattam, nem lett volna idő egy hosszabb kiesésre betegség miatt. Multivitamin, aminosavak, ízületvédelem. Ezeket a kiegészítőket szedtem, mert tudtam, hogy fiatalabb nem lettem az elmúlt 11 évben és nagyon figyeltem a regenerálódásra. Ha érzésre sok volt, akkor kicsit könnyebbre vettem, de még így is 4 hónap alatt számomra is meglepő szintre sikerült visszaépíteni magamat. Egyre többet és hosszabbakat mentem hétvégén. Inkább tömbösítve egy 3-4 órásat és aztán egy hosszabb regenerálódást. Aztán egy hétvégén két hosszabbat. A végén megcsináltam a Veszprém-Tata 220 km-es Horizont szakaszát 10 és fél óra alatt, utána meg a Tata-BP szakaszt kb 6 óra alatt. Meglepetésemre a Straván sorra jöttek a KOM-ok, ami igazából csak megerősítette az érzést, hogy halad a bringa. Mindezt ráadásul úgy, hogy a csomagtartó felszerelés óta az összes edzést többlet súllyal végeztem. Az említett Horizontos „pályabejárásokat” már kb 90%-os (majdnem teljes) menetfelszerelésben mentem.

A geometria is jól összeállt, ennek azért örültem különösen, mert bár nagyon szerettem volna, de végül idő híján nem jutottam el Simon Balázshoz egy geometriai beállításra (ami erősen ajánlott egy ilyen nagy menet előtt), így magamnak tesztelgettem. A fenekem egész jól bírta az edzéseket, seggkence nélkül is, bár ehhez sokban hozzájárultak az új csapatmezek, amit innen is köszönök az MTB Sopron Sportegyesületemnek, ahol edzőként is működöm jelenleg.

Szépen közeledett a nap, gondoltam előveszem a megjavított és eddig csak görgőzéshez használt régi versenyzős cipőmet és megyek vele egy hosszabbat. Jól tettem, mert otthon láttam, hogy elkezdett szétválni a talpa a ragasztás mentén. Na szuper, akkor marad a másik (szintén javított) darab, de annyira nem bántam, mert utóbbiban kényelmesen lehetett sétálni is, ami azért egy tolós meredeknél esélyes lehet. Csak az a plusz 300 gramm..., akkor ezt is cipelem.

Utolsó napokban még a MÁV-nál is sikerült egy későbbi vonatra foglalnom, mert a szervező elintézte a plusz bringás férőhelyet Szentgotthárdra, így nem kellett korán kelnem és 11-kor ott álltam a tatai állomáson és felszálltam. Fent már lógtak a gépek, ahogy oldódott a hangulat, jöttek a „neked milyen felszerelésed van”, „melyik távon indulsz” kérdések. Viszonylag zökkenőmentesen megérkeztünk Szentgotthárdra, mivel a Gysev-nek köszönhetően Szombathelytől egy külön kocsit csatoltak a bringásoknak a szerelvényhez. Ott még többen voltunk 😊. Szentgotthárdra érve megcsapott a 35 fok meleg, rögtön megkerestem a szállást, a néni már várt, rendeztük az anyagiakat, telefon a családnak, boltba bevásárlás a reggelihez, majd egy rajtterület megnézés a Barokk kertben és egy masszív késői ebéd. Közben Simon Robival is összefutottam a csapatból, épp melóból jött és már tekert is tovább...

Este hatkor elrajtolt a Divide mezőnye a 100 fő, aki 1440 km-nek és ~22 ezer méternyi szintnek vágott neki. Akkor viccnek szántam az „akit utolérünk jön egy sörrel” mondatot, de sajnos nagyon bejött, mert a 100 főből kb hatvanan feladták végül, kemény szelekció...

A mi rajtunk a reggel 9-ről 8-ra tolódott, aminek kifejezetten örültem, mert nagyon meleg lett és napról napra jöttek a melegrekordok és hőségriadók a kánikulában. Az azbesztveszély miatt a pályán is módosítottak az első 150 km-en, ezért még több aszfalt került bele. Hurrá, még melegebb lesz, de legalább már a jó tracket töltöttem be a navigációba és a Horizont app is kezelte ezt a módosítást. Ez azért volt fontos, mert a navigációtól tartottam a legjobban. Soha nem csináltam még ilyet, próbáltam gyakorolni, de sajnos az 50 év körüli látásromlás ellen nem tudok mit tenni. Az volt a bajom, hogy nem láttam rendesen a telefont és egy olyan szemüveg, ami ide jó lett volna, azt úgy most nehezen tudtam volna legyártatni. Maradtak a nagy betűk és az appon a narancs pötty sötét csíkon való tartása, de végül apróbb figyelmetlenségek miatti navigációs hibákon kívül nem volt probléma.

A Garmint viszont szinte végig tölteni kellett, mert kb 2-3 órát bírt navigációval és a telefon is 5-6 óra után már jelezte, hogy csak 20% maradt...a lényeg, hogy a kábelezés és a töltés is jól ment, megérte tesztelni korábban.

Csekkoltam a nyomkövetőt, ami 122-es számú lett a korábbi nevezéskor kapott 129 helyett. A linkeket szétküldtem a „követőknek” és a családnak, hogy legalább a pöttyöt lássák ők is, meg hogy épp merre járok, mert nekem ennek nézegetésére nem igazán volt időm.

A rajtnál rögtön a második csoportba beálltam, mert haladni akartam, két percenként rajtoltattak 10 főt és így ment ez addig, míg azt a ~300 főt el nem indították. Ennek oka az volt, hogy nem akartak egy ekkora mezőnyt egyben ráengedni a közútra, mivel itt nincs útbiztosítás, csak te vagy, meg amit viszel, illetve amit magadnak intézel. Önellátó bringás túra.

A meleg egyből bejelzett, a pulzusom legalább 5 ütéssel feljebb volt. Nagyon sokat ittam és hűtöttem, a nap végére elég rendesen elment a kedvem a víztől és mindenféle folyadéktól. Ez normális ilyen melegben és igénybevétel alatt. Nemsokára felértünk az előttünk lévő csoportra, majd szépen leszedtük az összes indulót magunk előtt, így Keszthelyre ~9 órányi tekerés után az első háromban érkeztünk meg a Horizont mezőnyéből úgy, hogy még a „rövidtávos” Intro mezőnyt is lehagytuk, akiknek Keszthely volt a befutó. Elköszöntünk Györktől, aki közben megérkezett az Intro távról és ha jól emlékszem dobogós lett, bár ők nem kaptak nyomkövetőt, így nem tudom visszanézni. Jól ment és az is kiderült, hogy Simon Balázs sógora és ott várta a családja a célban. Ő mehetett pihenni.

Közben a pihizónában gyömbérsört majszolgatva egyszer csak csörög a telefon, Tóth András hívott, hogy látja megálltunk hárman és megyünk-e tovább Lesencetomajra, mert vár minket kajával, reggelire készít rántottát és még mosógépe van, meg egyébként is ő a polgármester 😊. Na nekünk se kellett több, mondtam Szente Balázsnak, hogy mi a helyzet, ő közben megszerelte a szelepet a bringáján, meg ráfújt kicsit és már nyomtuk is megint egymás mellett. A terv nálam az volt, hogy első nap Keszthelyig biztosan, de inkább tovább el kell jutni, mert a második nap Tata volt a cél, ami Keszthelytől 350 km volt és az elég combosnak ígérkezett, ezért nem bántam, ha kevesebb marad.

Megérkeztünk Lesencetomajra a Művelődési házba 244km tekerés után kb este 8 körül. Ott várt minket András és a felesége körözöttes kenyérrel és zöldségekkel, szörpökkel és slagos zuhannyal, no meg színpadon alvási lehetőséggel a hűvös művházban. Tündérek voltak! Töltőre dugtam, amit kellett, zuhany a bringának és nekem is, kaja, ami csak lement (ez azért nem volt olyan egyszerű) és próbáltam pisilni, de nem sok eredménnyel. Inger a volt, de kb kétszer próbáltam nap közben és nem jött volna össze belőle egy fél doppingmintányi sem, annyira kevés volt a folyadék bennem. Ezt éreztem is, úgyhogy ittam is, amennyit csak bírtam.

Az alvás nem volt vmi pihentető, folyamatosan érkeztek még este a srácok és a matracra matrac koncepció sem volt a legcsendesebb alattam. Nehezen indult a reggel, ötkor már a rántottát ettem és kb fél hatkor elindultam. Többen elém kerültek, de nem aggódtam, hosszú lesz ez a mai nap. Tudtam megint inni és pár órán belül pisilni is rendesen, hurrá, akkor ez rendben van. 8-tól bekapcsolt a fűtés (nagyon meleg lett) és ez ment egész nap. Az első napi „aszfaltmérgezés” után a másodikban már jóval több nem szilárd burkolatú út volt, amin jól haladtam. A lefelékben egyértelműen előny volt a fully „Repülőszőnyeg”, illetve a laposabb graveles részeken, ahol be tudtam könyökölni „aero pozícióba” jó tempót tudtam menni és a teleszkópot középső állásba rakva megoldottam a rázkódást is.

Közben telefon a családnak, mondták, hogy 10-en belül vagyok, ami jól hangzott. Veszprémbe érve 5 órányi tekerés és 100km volt már a lábamban. Kicsit megálltam enni, mert tudtam, hogy innen még legalább 11-12 órányi tekerés vár rám Tatáig. Ugyanezt prognosztizáltam a családnak is. Belefutottam Magdics Gáborba, aki a Divide-on indult és csodálkoztam is, hogy miért van ő itt, előrébb kellene lennie (később ő is DNF lett sajnos...).

Elindultam Veszprémből, jól haladtam és szedtem le az előttem lévőket. Mint kiderült itt már a Divideosokat is előzgettem, ezért nem látta a család azokat a bringásokat a trackeren, akiken én igen, úgyhogy innentől kezdve megkérdeztem mindenkit, akit megelőztem, hogy melyik távon indult.

Bakonynánán utolértem Balázst, innen megint sokat tekertünk együtt. Később megállt egy hosszabb frissítőre, ahol megint összefutottunk, de én ott továbbmentem és már csak Koldusszállás után a Tatabánya feletti emelkedőn találkoztunk, ahol „hátbacsapott”. Mivel ez a környék nekem hazai pálya volt, ezért elmondtam neki milyen veszélyekkel kell számolni majd a lefelében (ő merev villával és gravel bringával volt), aztán begurultunk Tatára, megmutattam neki a basecamp szálláshelyet, én meg mentem a saját szállásomra tovább. Este 10 után volt már, 326km és 16 órányi tekerés, vártam már a pihenést. Gyors mosakodás, közben enni és inni, amennyi lemegy és alvás. Töltőre feltenni a technikát és magam is 😊

Reggel fél hat körül ismét útra keltem, nagyon nehezen indultam el megint, de aztán a Tatáról kifelé vezető bringaúton már kezdtem magamhoz térni. Ezt a részt megint jól ismertem Pusztamarótig, de egyszer már BP-ig is letekertem és tudtam, hogy kemény lesz ez az utolsó 121 km. Vérteskozma még mindig szép hely, térerő nincs, ezért offline pecsételtem az applikációban, majd frissítettem, kulacsot töltöttem. A gyomrom rendben volt, a reggeli lement és inni is tudtam, sőt Dorog előtt megéheztem és ott kaját kerestem. Először egy kínai boltba sikerült bemenni, ahol kaja nem igazán volt, majd találtam egy pékséget rendes étellel, ami már nyitva volt és benyomtam egy hamburgert. Kértem hozzá még sót és haraptam-sóztam és ezt sokszor. Aztán még egy hambit. Bedobtam még egy gyümölcslevet meg némi tartalékot is beszereztem, aztán nekivágtam a Klastrompusztai emelkedőnek Kesztölc után. Ettől féltem kicsit, ezért előtte a Tölgyfa büfénél megálltam még egyet frissíteni és wc-re is kellett mennem, ami bedurrant combokkal magadat tartva, hát mit mondjak...nem volt túl kellemes. Kútnál fejzuhany, kulacstöltés és nyomom felfelé. Nem igazán érdekelt hol állok, fel akartam érni. Itt nagyon jól jött az a 32-es tányérra váltás, mert sokat tekertem a legkönnyebb fokozaton. Aztán jött Pilisvörösvár, ahol vmi borzasztó meleg volt, pedig ott a Pilis, de vhogy mégis nagyon megszorult a katlanban a meleg. Legalább volt sok erdős rész. Volt egy „fal” amin fel kellett mászni és utána jött a Nagykovácsi előtti utolsó, de annál hosszabb mászás. Na itt végig 5 km/h-val gyötörtem felfelé magam. Elkészültem és már fontolgattam a kerékpár íves pályán történő laza átmozgatását az erdőbe, magyarul majdnem beb...tam a bringát az árokba, mert annyira elég volt már a mászásból. Aztán kitekertem ezt is és végre jött a lejtő igazából a célig.

Az irodai szurkolócsapat nagyon kitett magáért. Egyéb kommunikációs csatorna híján (nincsen a telefonomon FB, Insta meg hasonlók...) a céges Teams felületen kaptam a folyamatos buzdítást, illetve a meghívást az irodai hétindító egyeztetésre, és hogy Judit kollégámat vigyem el csomagtartón Esztergomból a zugligeti irodáig, úgyis ott megyek el, ja persze 😊. Cserébe tényleg lelkesek voltak és mindenféle feliratokkal vártak a kollégák 😊.

Aztán a befutó a „Majomhoz” nevű helyen. Ezt megnéztem már korábban, mivel melóból erre jövök haza, fordulok be, odaérek és sehol senki. Már elkönyveltem magamban, hogy akkor ez így ennyi, ráadásul a hely is zárva volt, akkor keresek egy kutat lemosdok és irány a vonat...

De ahogy elindultam a Déli felé, látom a zászlókat a park közepén, tök jó, akkor miért így adták oda a tracket. Mint később kiderült, erről küldtek infót whatsappon, de annyiszor feldobta menet közben a „ki mit eszik” és „mit hagyott el” ablakot, hogy inkább kinyomtam és csak a gps-t néztem. Na ott küldtek infót, hogy változott a befutó. De milyen már ez, hogy az esemény alatt változik egy célterület...na mindegy meglett, de ez megölte kicsit a célbaérkezés örömét. Kaptam egy hambit, meg gyömbérsört, meg egy kerámia emlékérmet meg egy polaroid képet a megfáradt arcomról. Megkerestem a leadott táskámat, lecsutakoltam magam a játszótéri kútnál, átöltöztem és némi családi telefonálás után kicsit megpihenve eltekertem nyélen a délibe, mert még épp elértem a vonatot hazafelé...

Konklúzió:

-alapvetően befolyásolja a felhasználói élményt, hogy milyen céllal vág neki az ember a Horizont túrának. Már magával a túra elnevezéssel terelni akar a szervező egy irányba, de mindig lesznek olyanok, akik teljesítményorientáltan állnak oda a rajthoz, mint én is. Főleg akkor, ha Divide kvalifikációs feltételként van megfogalmazva pld a Divide kiírásban a Horizont teljesítése. Ez a versenyorientáltság kb 10%-a az indulóknak sztem, vagy még kevesebb.

-az előzőek miatt legalább egy „kitisztázott” beérkezési sorrend lehetne a végén (legalább az első 10%-nak), amiből kiveszik az autópályán behozott nyomkövetők miatti DNF-eket, mert így csak nézegeti az ember utólag a REPLAY-t a követő oldalon és próbálja magának kiszűrni a lényeget.

-szintén sokat segítene az egyenlő elbírálásnál, ha azt is néznék, hogy a tracken lévő kitérőket kik tekerték le valójában, mert akiket láttam az elejében, azok között voltak, akik ezeket lazán levágták. Ez azért sem tisztességes, mert van, ahol ez plusz km-eket jelentett, meg persze sok időt. Az érdekes viszont az, hogy mégis hogy a fenébe mutatott ugyanannyi km-t a tracker a végén az összes célbaérkezőnek, ha volt, aki levágta??

-a teljesítésnél a Horizont appban történő pecsételési művelet időben nem okozott volna többletet, ha mindenki a track szerint leköveti a nyomvonalat, viszont így jelentős lehet a különbség. Maga az app viszont remekül működött végig, én alapból azzal navigáltam és pecsételtem is végig. A Garmin csak megerősítés volt arra az esetre, ha nincs térerő, vagy hasonlók. Jól megoldották azt is, hogy aki már teljesített szakaszokat a Horizonton, az ne kavarjon be és létrehoztak az appon belül egy eseményt. Teljesen jó volt! Az offline pecsételés, a vízvételi helyek is működtek, ahol megálltam.

-a megadott frissítőpontok nyitvatartási idején lehetne majd még dolgozni, mert itt sztem elszámolta magát a szervező és sokkal lassabb menetrendet prognosztizált. Ehhez képest pld Keszthelyre a Divide 9h 3 perc alatt érkezett meg, mi meg hárman az elején 9h 15 perc körül. (persze 14h eltéréssel az időben eltérő rajtok miatt). A Tölgyfa büfénél pld senki sem volt hétfőn, mikor odaértem és az volt kiírva, hogy zárva, pedig elvileg 0-24-re volt írva. Ilyenkor az „élő folyosó” koncepcióról minden érintett tud az útvonal mentén? De lehet csak én nem találtam meg, nem tudom. Persze volt nagyon jó ellenpélda, pld a Lesencetomaji pihenőpont, erről már a megközelítés is jól árulkodott és látszott, hogy bringázott régen a polgármester Tóth András. Innen is pacsi nekik mindenért, de Vasvárt is említhetném, de ott pld tényleg az lehetett a gond, hogy korán érkeztem, mert kb ketten lehettünk, viszont finomak voltak a szörpök és kedvesek voltak itt is nagyon...

-magát a többnapos tekerést még szoknom kell erősen, mert látszik, hogy a pihenéssel töltött időn sok múlik a végelszámolásnál. Alapvetően nem vagyok egy gyakorlott kempingezős, szabad ég alatt alvós, nehezen is alszom el sokszor, de ezeken lehet fejleszteni, erre is „edzeni” kell.

-ha már edzés, az biztosan kimondható, hogy egy ilyen terhelést jelentő eseményre nem lehet eleget alapállóképességre, törzsizomzatra és mászásra „gyúrni”. Ebben jelentősen mást hoz, mint egy 8, 10 vagy 24 órás verseny, amiben azért van némi tapasztalatom. Ettől én is tartottam és ezért is volt jó most „csak” a 700-as távon indulni. Ehhez képest voltak olyan arcok a Divide mezőny általam utolért tagjai között, akiket nem igazán értettem, hogy fogja egyáltalán túlélni, ha egyáltalán eljut a célba. Itt azért feltettem párszor a kérdést magamban, hogy a szervező milyen paraméterek alapján szűrte ki végül azt a 100 embert, aki a Divideon indult...itt azért érzek némi rendezői felelősséget még akkor is, ha egyébként mindent vállal az induló és erről nyilatkozni is kell mindekinek írásban.

-szurkolótábor, család, követők...na ezen területek „kiszolgálása” nem az én profilom. Kifejezetten nincs a telefonomra telepítve FB, Insta és hasonlók. Csak azért használtam a whatsappot is, mert a szervező előírta, de annyiszor feldobta az ablakot, hogy inkább nem néztem, meg egyébként is mikor nézzem? Inkább eszek, vagy pihenek, menet közben meg életveszély. Szóval nehéz nekem ez a social media, biztos azért, mert olyan antisocial vagyok 😊. Ennek ellenére a családi FB csoportot utólag visszaolvasva bátyám látatlanban (csak a tracker adatokat nézve) olyat közvetített a családnak, hogy bármelyik sportkommentátor megirigyelte volna! Mondjuk ő elég jól ismer már, mivel ő volt „A SUPPORT” a 8-10-24h versenyeimen.

-maga a tapasztalás, hogy 5.-ként érkeztem meg (az általam letisztázott REPLAY szerint) azért jó érzés, számomra azt jelenti, hogy lehet itt keresnivalóm és lehet reális egy Divide táv teljesítményorientált teljesítése. Az, hogy mit hoz a jövő, még érlelődik, de megvárom a szervezők ajánlatait a Horizont kelet-magyarországi teljes kijelölésével kapcsolatban, mert ott van az igazán nagy szintemelkedés része a Divide-nak is. Ennek alapján fogom majd eldönteni, hogy marad a Horizont, vagy a „Horizonton túl” keresem majd a következő célt!

Addig is ajánlom mindenkinek ezt a Horizont applikációt/eseményt/túrát (vagy ahogy szoktam mondani ismerőseimnek „a bringások kék túráját”) és a benne lévő kihívásokat. Egy biztos, ahhoz, hogy igazán élvezni lehessen, egy ilyen bő kétnapos „rohanás” túlságosan gyors, ahhoz meg kell állni és élvezni, ami épp akkor ott körülvesz. Egyszer biztosan megcsinálom a fiammal 😊

KakLac

Fotók: részben saját, részben kollégáktól és a jól sikerültek esetében a KLND által hivatalosan kiadott képekből válogattam 😊